Koronavírus sztori, Norvégia - 2.rész

Teltek a napok, és felpörögtek az események. Február nagyon gyorsan eltelt, és kezdetét vette a március, aminek az elején még nem is gondoltam volna, hogy már csak pár hétig élvezhetem az erasmusos létet. Március elején rohamosan növekedett a fertőzöttek száma, egyre több helyen hívták fel a figyelmünket, hogy legyünk óvatosak. Mindennek ellenére az egyetem továbbra is ment zavartalanul, így én még mindig csak reménykedtem, hogy nem lesz nagyobb súlya ennek a vírusnak Norvégiára nézve. Azonban legbelül éreztem egyfajta feszültséget, elérkezett a ,,vihar előtti csend", amikor egyszer csak este kaptam egy sms-t, amiben tájékoztattak, hogy bezár az egyetem, és már nem fog kinyitni...( Az egyetem április 14-ig tartott volna, és május elején már vizsgáim vannak, akkor még reménykedtem, hogy vizsgázni visszamehetek, de ez mint utólag kiderült, vizsgákra sem fog már kinyitni az intézmény) Nos, nem gondolkoztam sokáig, azonnal hívtam a szüleimet, és az oslói magyar konzult, hogy mit tegyek ebben az esetben. Habár nagyobb volt a pánik, mint annak lennie kellett volna, mégis úgy éreztem, hogy semmi értelme most már maradnom. Nem ezért jöttem, nem ez volt a cél, az egész Erasmus értelmét vesztette így.  Ráadásul addigra már a kinti barátaim is készültek hazamenni, és az összes olyan közösségi helyet bezárták, ahol még el tudtam volna magamat foglalni. Azonnal vettem egy repülőjegyet pár nappal későbbre, ami este kiderült, hogy nem volt kifejezetten egy jó döntés, ugyanis törölték még aznap ezt gépet, hiszen jött a hír, hogy lezárják a magyar határokat. Na, igen, ekkor borultam ki. Eddig igyekeztem nyugodtnak maradni, de feladtam. Idegesen keresgéltem last minute lehetőségeket, de sehol sem volt már jegy. Végül nagy nehezen találtam egy utolsó gépet, azt az utolsó járatot, ami akkor elhagyta Oslót. Így érkeztem haza március 13-án Budapestre. Egy éjszaka alatt pakoltam össze 2,5 hónapot, legalábbis próbáltam. Voltak olyan holmik, amiket muszáj volt kint hagynom, mert nem bírtam begyömöszölni a bőröndömbe, illetve még ez is egy kis ösztönzés volt , hogy vissza fogok menni, és ez csak átmeneti időszak. ( Persze idővel ez sajnos kiderült, hogy jelen állapotot nézve nem lehetséges. ) Kavarogtak bennem az érzések, még most is, ha visszagondolok a kint töltött időszakra, és a hirtelen távozásomra. Minden egyik napról a másikra történt, hétfőn még svéd utat terveztünk egy kanadai barátnőmmel, pénteken meg már a repülőtéren voltam, hogy hazamenjek. Csalódott voltam, és még most is az vagyok. Nem így szeretnék visszaemlékezni Norvégiára, hiszen 2 hónap alatt teljesen magával ragadott az ország, és a kinti hangulat, de jelenleg, ha egy képet is meglátok skandináviáról, akkor fájdalmat érzek. Szomorú voltam, sírtam, ez van, elfogadtam. Nem igazán tudok mást tenni, ebbe bele kellett nyugodnom. Ugyan ennek vége, és nem került pont a félév végére, legalábbis nem olyan, amilyet terveztem, de ahogyan a lakótársaimtól köszöntem el: ,,It's not a goodbye, it's a see you again!".