A nem várt fordulat

Március 11-én reggel 8 óra 30 perckor felszállt a gépen Ciampino repülőteréről. Ennek bekövetkeztét még előző este 8 órakor sem tudtam. Minden olyan gyorsan, az utolsó pillanatban történt.

Hogy megmagyarázzam, hogy miért is ért engem ez ennyire váratlanul, amikor már több hete, többen is mondták, főleg itthonról, hogy valószínűleg haza kell majd jönnöm. De én nem hittem nekik, maradásban való reményem az utolsó pillanatig kitartott. Ez annak is köszönhető, hogy Rómában, mint korábban írtam, pár maszkot viselő emberen kívül semmi nem volt érzékelhető. Ez tartott egészen Vasárnapig, 3 nappal azelőttig, hogy hazajöttem volna. Mit sem sejtve elkövetkezendő napokról, a hétvégém még teljesen normálisnak és pörgősnek volt mondható. Ekkor jelentette be Conte miniszterelnök az Északi tartományok teljes lezárását, amit úgy gondoltunk nem fog elérni minket. Péntek este még Trastevere egyik bárjában eresztettük ki a heti gőzt. Szombaton egyik lakótársammal mosodába jártunk és elintéztük a ház körüli teendőket. Vasárnap pedig egy kisebb társasággal ellátogattunk Ostiába, ahol egy gyönyörű napot töltöttünk. Aztán este szokásos módon két lakótársammal főztünk, most a Parmigiana di melanzane került terítékre. Ameddig sült a vacsora többiek jógáztak. Sosem felejtem el a pillanatot. Én a szobámban voltám és megnéztem a híreket, hogy, hogy áll a helyzet, amikor is látom, hogy Conte bejelentette az ország teljes lezárását. Rohantam ki a lányokhoz és mondtam mi a helyzet. Mindannyian lefagytunk és nem tudtunk mitevők legyünk. Közben hazaért Firenze, Piza és Sienai körutazásáról negyedik lakótársunk. Aki talán nem a legjobb időpontot választott beutazni fél Olaszországot, de nem történt probléma belőle szerencsére. A sokk után jött egy pozitív időszak, de lehet ezen a bor sokat segített. Elhatároztuk ugyanis, hogy ha itt kell, bezárva maradjunk a lakásba minden nap főzünk finomakat, tornázunk, Vincent megtanított volna zongorázni és franciául is, illetve tekintettel rá hogy az apartmanunkban francia többség uralkodott, segítettek volna elsajátítani a francia konyha remekeit is. Maradjunk? Menjünk? A következő két nap ezeknek a váltakozásában telt. Megbeszéltük, hogy ha mindenki marad akkor maradunk, de miután Chloe beszélt a családjával és a következő vasárnapra vett jegyet, én és Lucie is követtük a példáját. Én, először péntekre vettem jegyet. Ez nem volt a legjobb ötlet, mivel kiderült, hogy az az utolsó gép közvetlenül Magyarországra, és utána már nem lehetett repülőgépet találni. Fel is hívtam anyukámat, aki a hír hallatán, hogy az utolsó gépre van jegyem mondta, hogy azonnal vegyek holnapra, azaz Szerdára jegyet és menjek haza minél hamarabb. Így is tettem, de ez nem volt a legegyszerűbb feladat, ugyan is tényleg nagyon szűkösen volt már csak lehetőség. De szerencsére sikerült, igaz ugyan, hogy az alapból tíz és húszezer között mozgó jegyet, most ötvenezerért sikerült megvenni, de ebben az esetben teljesen megérte. Ez utólag is megerősítést nyert, mivel a pénteki járatom, amire szintén még meg volt a jegyem, törölték is. Kedd este gyorsan összepakoltam minden olyan dolgomat, ami nélkülözhetetlen a számomra és minden mást otthagytam a Római lakásunkban, amiről úgy gondoltam, hogy 1-2 hónapig kibírom nélküle. Mert ugyanis abban a hitben jöttem el, hogy májusban legkésőbb talán lesz lehetőségem visszatérni. De jelen helyzetben örülni fogok, ha nyáron haza fogom tudni hozni a dolgaimat. Miután összekészítettem bőröndöm és egy gyors búcsúzás után lakótársaimtól, lefeküdtem egy rövid 4 órás alvásra. Másnap reggel 6 órakor meg is indultam hazautamra. A reptéren még mindig nem éreztem biztosnak, hogy haza fogok jutni. Ennek több oka is volt. Egy magyar srác, aki szintén Rómában tanult, mikor megérkeztem a reptérre írta, hogy ő Barcelonában van, mert közvetlen járatot már nem talált és azt is mondta, hogy törölték az összes Ryanair gépet. Amit nem értettem, mert én éppen egy közvetlen Ryanair repülőre vártam. A biztonsági ellenőrzéstől is féltem, de szerencsére mivel hazautaztam, ezért nem volt probléma. De még mindig ott volt bennem a félelem, hogy egyszer csak a járat neve mellett azt írják, hogy "TÖRÖLVE". Ugyanis nem volt túlságosan biztató, hogy a járatok 80% mellett az szerepelt, hogy nem indulnak. Hogy nyugtassam az idegeimet és mivel az utolsó Római reggelemnek ígérkezett ez a nap, a kávézóban kikértem egy igazi eszpresszót, összehasonlíthatatlan bármi mással és miközben ittam, magyar szót hallottam. Egy nagy csapat magyarra lettem figyelmes és ekkor megnyugodtam, mert tudtam, hogy akkor valószínűleg nem lesz baja  géppel, ha rajtam kívül mások is vannak itt. Így is történt, gond nélkül, időben elindult a gép, aminek fedélzetét cseppet sem lehetett üresnek mondani. Az érdekes dolog viszont az volt, hogy miután leszállt a gép Budapesten egy árva lélek nem volt, aki ránézett volna az utasokra, vagy zavarta volna, hogy egy Olaszországból érkező gép most szállt le. Tehát miután az apróbb zökkenők megoldása után, gond nélkül megérkeztem, autóba ültem  szüleimmel és meg sem álltunk hazáig, ahol elkezdődött karanténom 14 napig tartó időszaka.