Megérkezésem Rómába:

   

   Január 5.-re virradóan reggel, összepakolt bőröndjeimmel, a Liszt Ferenc repülőtér felé vettem az irányt. Repülőgépem 11 óra 50 perces indulással Róma Fiumicino reptere felé vette az irányát és egy másfél órás út után, már Olaszország mediterrán pálmafával és mandulafenyővel díszített tájain találtam magam. A repülőutamon már ért egy kulturális sokk. Főként magyarokat, olaszokat és ázsiaiakat lehetett látni a gépen. Viszont, ami számomra az emlékezetes megfigyelést adta, az az, hogy az ázsiaiak, kivétel nélkül arcmaszkot viseltek. Náluk ez általánosságban is elterjedt dolognak számít, de most a koronavírus elterjedése miatt még drasztikusabbnak éreztem ezt, mivel túlzás nélkül mindenki viselte. Tudtommal nem csak megelőzés szempontjából hordják, hanem egyfajta odafigyelés másokra is, hogyha bármi féle betegségük lenne, azt ne adják tovább. Ami az érdekes volt számomra, hogy mellettük, más európai országból származó emberek is viseltek arcmaszkot. Ez azért volt furcsa számomra, mert korábban még nem láttam ilyet. Ezt viszont teljesen a vírus hatásának tudok be, mivel az európai ember kultúrájának általánosságba véve nem részese az orvosi maszk viselése. 

   Miután leszállt a repülőgépem és felvettem csomagjaimat, Róma irányába vettem utamat és ehhez legjobbnak a vonatot találtam, ami fél óra alatt a Termini pályaudvaron volt. Az első tapasztalatom, ami után tudtam, hogy Olaszországban vagyok, az nem sokkal a vonatra való felszállásom után ért. Elveszettnek érezve magam és zavartan próbáltam ülőhelyet keresni és egyaránt csomagjaimmal megbirkózni, ami abban a helyzetnek egy kihívásokkal teli feladatnak bizonyult. Szerencsémre egy idősebb olasz férfi észrevette, hogy rám fér egy kis segítség és keresett helyet bőröndjeimnek és ülőhelyet is javasolt, ahonnan figyelni tudtam csomagjaim biztonságára. Ez a segítőkészség és figyelmesség a másik iránt, az egy hetes ittlétem alatt úgy vélem, általánosnak vélhető az olasz emberek körében. 

   Amikor megérkeztem a pályaudvarra ismételten érték olyan élmények, amiket úgy érzem érdemes leírni. Elsősorban a taxiállomás megtalálása jelentett megint kihívást a számomra. Ki van táblázva ugyan, hogy merre kell menni, de én azt egy úgynevezett "olaszos" módnak nevezném. Nem teljesen egyértelműek a jelzések és olykor szabályszerűség sincsen bennük. Ez  az Atac-ra, Róma közlekedési vállalatára teljes mértékben jellemző. Ami számomra a legfurcsább mégis, hogy az autóbuszokon, csak néhány kivételes alkalommal írják ki, hogy melyik megállóban is van a busz. De az már magában egy szerencsének számít, ha meg is érkezik a várva várt busz. Ha még időben is, akkor biztosan valami probléma lehet a rendszerben. A másik, pályaudvaron megfigyelt jelenség, pedig a rengeteg bevándorló volt, akik találkozóhelyük központjaként választották a Terminit. Ezen kívül és a turisztikai látványosságoknál vizet és selfie botot áruló, többségében afrikai vagy közel-keleti embereken kívül, sehol nem találkoztam hasonló jelenséggel.

   A taximba beszállva, ismét szembesültem egy elég általánosnak mondható jelenséggel, mégpedig az angol nyelvtudás hiányával. Ezt boltokban és vendéglátóipari egységekben is többször tapasztaltam már. Nem csak az öregek körében figyelhető ez meg, hanem fiataloknál is. Egyik lakótársam is olasz, és pár angol kifejezésen kívül csak olaszul tud kommunikálni. De ez nem akadályoz meg senkit abban, hogy kommunikáljanak. Idős bácsik rendszeresen elkezdenek hozzám beszélni, hiába mondom, hogy sajnos nem értem azt, amit mondanak, semmiben nem akadályozza meg őket. Szépen elmondják mondanivalójukat. Imént felsorolt tapasztalatok mind segítettek annak a kialakult képnek a felállításában, hogy az olasz emberek általánosságban nagyon közvetlenek, kedvesek, figyelmesek és elég hangosak.

   Megérkezésem következő szakasza a szobámnak az elfoglalása volt. Már várt rám a tulajdonos lánya, aki nagy mosollyal és izgatottan fogadott. Ő szintén a lakásban lakik, egy szinttel feljebb. Ez is egy általában megszokott dolog itt, hogy a főbérlő együtt lakik a bérlőivel. Én ennek azért örültem, mert Theodora nagyon segítőkész és többször is ajánlott már jó helyeket a városban, amiket érdemes megnézni, vagy beülni egy igazi olasz vacsorára. De mint mindenhol, a szobám elfoglalásakor sem ment minden zökkenőmentesen. Ezt a lakást egy a kinti egyetemem által ajánlott lakásközvetítő cégen keresztül találtam, ahol fényképek voltak a különböző szobákról és miután lefoglalták őket, ezeket le is szedték. A probléma az volt, hogy mikor megérkeztem a lakást átalakították és a szobák nem egyeztek meg a képekkel, illetve a tulajdonos sem tudta, hogy melyik szobát ki béreli. Én csak abban voltam biztos, hogy nem az a szoba az enyém, ami maradt, hiszen lakótársaim már nálam korábban beköltöztek. A gond azonban gyorsan megoldódott, szobát cseréltem a lánnyal, aki az eredetileg nekem szánt helyre költözött be. Az elején minden hasonló dolgot idegőrlő tragédiaként éltem meg, de ahogy egyre több napot töltök Rómában, kezdek beleszokni a laza, semmin nem stresszelő életvitelbe és a "dolce vita" életérzésébe.