Nottingham

Napsütéses január reggel volt. Tömött reptéri busz, amin nekem már csak álló hely maradt. Búcsúztam a Kálvin tértől, Üllői úttól, Kőbányától. Következő megálló: Liszt Ferenc repülőtér.

Amikor időben érkezik az ember, akkor soha nincs sor a csomagleadásnál… A biztonságiak sem találnak semmit, már az elektronikai cikkeket se kell előpakolni a kézipoggyászból.

Hosszú nap áll még előttem, várom már a végét, amikor megpihenve a szállásomon megírhatom az otthoniaknak; megérkeztem, minden rendben.

Eltévedt utas szólít meg és mutatja Kínába szóló jegyét. Odavezetem a megfelelő kapuhoz. Azt a járatot valószínűleg már lekéste.

…

A kaput megnyitották, az érkező utasok kiszállására várunk. A sorban négy fiatal beszélgetését hallgatom. Angolok. Valószínűleg nottinghami-ek. Azon gondolkozom, hogy fogok egy hozzájuk hasonló csoportba beilleszkedni a következő pár hónap alatt.

A mellettem lévő ülés üresen marad, végre kinyújthatom a lábamat. A stewardessek mutogatni kezdenek, megnézem magamnak a vészkijáratokat. Statisztika ide-oda, sosem fogom azt érezni, hogy a repülés biztonságos.

Zenét hallgatok és figyelem a törpülő Budapestet. Hamar elmossák a felhők.

Ülök a 19A széken, enyhén átlógva a B ülésre, magamra maradva a végtelen térben. Költői túlzás, belül mégis így érződik.

Amennyire egy Ryanair kényelmi szintje engedi alvással telik az út. Fel kell kicsit frissülnöm, mert a reptéren várni fognak rám. Egy távoli, idős rokon, akinek egy felmenője anno ide menekült Magyarországról. Soha nem találkoztunk, magyarul sem beszél.

Egy következő generációnak talán érdekes lehet: én még útlevél nélkül léptem be Nagy-Britanniába. Még létezett EU jelölésű sor az ellenőriztetésen, és asszisztensek irányították oda az arra jogosultakat…

…

A reptér közel esik a Nottingham városához. Még közelebb ahhoz a „lakótelephez”, ahova frissen megismert távoli rokonommal megyünk egy kávéra.

Itt körülnézve akkor is tudnám, hogy Angliában vagyok, ha ezt nem jeleznék nagy táblák az úton jövet. Erre utal a fentebb írt idézőjel is; ami otthon a szocialista betonházakat jelenti, az itt regénybe illő kis téglaházak kapcsolatát. 400 idős bérel 300 lakást és 4 éves várólista vár azokra, akik hasonló körülmények között szeretnék tölteni a nyugdíjas éveiket.

A helyet önkéntesek munkája élteti. Filmklubtól a Bingóig mindent szerveznek az ittenieknek. A légkör felhőtlen és fiatalos; többek közt ez az egyik, amiért nem nevezném idősek otthonának.

…

A villamos vezető mosolyogva mutatja meg, hol találom a jegyautomatát. A jegyellenőr hölgy mosolyogva legyint a jegyemre, majd mondja: ne keresd elő, láttam, hogy megvetted. Lehet ezt kulturális sokknak nevezni? Budapestről érkezve mindenképp.

Hiába kezdtem el már októberben szállást keresni, 5 nappal a kiutazás előtt találtam csak szobát Nottinghamben.

És most itt ülök, megpihenve egy hosszú nap után és megírhatom az otthoniaknak: megérkeztem, minden rendben.